na mi is történt

Az úgy kezdődött_0, hogy mindenféle rejtett utakon megtudtam, hogy nem lehetek ott tovább ahol addig. Nem mert nem csinálom jól, hanem mert nem tudom, mondjuk mert jól csinálom, de túl jól vagy nem olyan kedvesen. A hazugság volt a legrosszabb. Nem gondolok sokat a munkakapcsolatokról, nem voltak sosem illúzióim, de mégis többet van ott az ember mint a családjával. Bizalom nélkül nem nagyon megy, még a majmoknak sem - kivéve henteseknek:-)), és rombol ha tisztelsz valakit, aztán a szemedbe hazudik.
Aztán a sors  (aki nagyon is él, és akire néha majd szeretnék hasonlítani* ezer köszönet neki) adott egy másik lehetőséget. Feladatot, jobbat  - és ezzel megbecsülést. Már tudom hogy jobbat. Amit kialakítottam otthagytam. De ez az új inkább a gyerekem. Nehéz volt, fizikailag is a napi 11 óra. Mára ez épp csak 8. Remélem így marad. Remélem nem unom meg. Remélem öregszem, lenyugszom és útjára engedem - magammal együtt. Önjáró lett és ez így jó. És elmentünk a tengerhez akkor is. Meg bográcsozós végeérhetetlen kertipartikra.

Az úgy kezdődött, hogy a tavaly őszt elvitte az ovi van megint válság. Lilcsi megbosszulta a nagyin, hogy dolgozik. Rajtunk is, mert hónapokig nem aludt ott egyszer sem...
Az úgy kezdődött_2, hogy a nemférj belekerült a tavalyi téli véres csütörtöki leszámolásba, nem szakmailag. Magyarul, szakmaiatlan ám remekül kócsingoló újfőnöke kirakatta. Akkor nem voltam érte hálás, és azóta is tüske van bennem, de van legalább egy időben hazaérő pasim, ugyanannyiért mint eddig. Mert igen, lóhere, négylevelű meg főleg ő-->állást eredményezett két teszveszakciós karos spa (imádom, sok pénzt akarok, hogy havonta mehessek!!) előtt-között-után 4 körrel. Kicsit unatkozó, kevésbé büszke (na jó eddig is csak titkon volt "büszke"), de nyugisabb. Én már-már unatkozom a Cégnél és várom mikor lesz rosszabb: mostanában nem kell túlóráznunk...fogadni kellene, mikor találják ki: sokan vagyunk:-)
Lilcsi meg egy tünemény, pláne a spicce - meg a bátorsága, ahogyan fellépett a nagyszínpadon a művházban. Apja annyira izgult, hogy remegett a kamera a kezében. A humora elképesztő - ezt nem tőlem örökölte:-) - maradt egy ferde kisujj. Na és olvasni szeretne, meg írni - persze ír is, néha fordítva. És szó sem lehet róla, hogy tovább maradjon oviban. Ok, ha nem , hát nem (én szívesen szunyálnék minden nap ott délután), csöngetés helyett.
Egyéb szociális kapcsolataim a nullához konvergálnak.
Ezzel gyorsan kell valamit csinálnom. De nem most.
Utazunk. Szar idő lesz, de nem érdekel. Végre együtt. Tenger jövünk!!
Olvasni viszont megint elképesztően király. Ulickaja még mindig: forever.